Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!  
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!  
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!  
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!  
Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,  
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!  

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,  
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell. . .  
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,  
S jóbarát már egy sem vár, te gondolj néha rám!  
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,  
Várj te változatlanul, s ne igyál velük!  

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!  
Aki nem várt, majd rámnevet: szerencsés legény!  
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,  
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.  
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.