Üvöltve verődik mellém az elmúlás, a tegnap
már messzeség, a teremtőt most elfogadni nem
tudom, bár hozzá könyörgök, adja vissza őt.
Végső hullámként szívem egy része elhal,
vallomásom hozzá, sírásom érte hallatszik
csupán, még mindig keresem fellegnek szép
kékjét szemében, életben halnék, halálban
maradnék, ne találjon rám a feledés. Vádolom
a hajnalt, amiért hasítja az eget, melyen a fényt
világomba engedi át, vádolom az éjjelt, mely
örökre elbujtatta őt, s vádolom magam, mert
nem álltam lesben, hogy segítsek neki mennybe
lépdesni én. A kétség most önzetlenül kóstolgat,
végleges valósággal az üresség szembesít, mohón
ajkamhoz menekül néhány szó, de a mindennapi
gondolat hangja már hiábavaló. Láttam tekinteted,
halálba pillantva égbe vágyott, hiszem, mélységből
öröklétbe szabadult a lelked, éreztem a világ
megremegett, látva tovarepülésed. Mérhetetlen
fájdalmamnak visszhangjai örökké hallatszanak,
van is otthonom, meg nincs is, édes hamvaid
anyám, halálomig karolva velem maradnak.