A napok rohannak, időnk gyorsan lepereg,

Ha rád gondolok, az idő, egy pillanatra megremeg,

Ekkor gyermekkorom szép emlékeit lehunyt szemmel újra élhetem.

Mára családunk csak egy önző szeretetsivatag lett,

Hol a rideg homokban szomjazva létezem,

Csúszva, mászva a szeretet oázisát keresem.

Feltűnsz a távolban egy pillanatra,

Hozzám érsz,

Megsimogatsz, mint gyermeket,

dalt dúdolsz mint régen, ágyamnál ülve mesélsz.

Fejem felemeled, vonszolsz az oázis felé,

Térdem rogyadozik, többször el is esem,

De Te felemelsz, viszel rendületlenül,

hogy megments minden rossztól, mint régen tetted, egyes egyedül.

Felállok és átölelem, fülébe súgom:

Nagyi, ezt a terhet már csak egyedül cipelhetem. 

Ősz fejem lehajtva, így egyedül bandukolok én,

A hosszú éjszakák szétszednek, de van még remény.

Emil 2020